Jönnek az esték, de úgy érzem minden nap vasárnap este van.
Olyan vasárnap esték, mikor elmentél Külföldiába dolgozni. Tudom, hogy ez egy
döntés volt, hogy megélhessünk, de annak is a döntése volt, hogy apa nélkül nőjünk
fel. Igen, mert hétvégi apu voltál. Azt hogy mennyire tiszteltelek,
szerettelek, felnéztem rád, mindig boldogan vártuk a pénteket, nagyrészt
anyunak köszönhetjük. Igen, ez a csodás teremtés ilyen képet festett le a
gyerekeinek arról az emberről, aki a legjobban hiányzott a mindennapjaikból.
Nem voltál ott mikor lázas voltam, vagy az influenzától
belehánytam a húgaim játék dobozába. Nem voltál ott, mikor álomba sírtam magam,
hogy megint kiutaztál, nem voltál ott mikor elballagtam nyolcadikból, és most
se vagy itt, és már régóta kizártál minket a szívedből.
Redőnyszerelés, 12-es villáskulcs VW Bogár, lakásfelújítás.
Ezeket az emlékeket és a sok tudást, a gyakorlatiasságot amit tanultam tőled,
köszönöm. Bánom, hogy ezt a talpraesettséget és kreativitást jelen
élethelyzetedre nem tudtad, vagy nem is akarod átültetni. Példakép voltál, egy
sziklaszirád apakép, aki tiszteli szereti a feleségét és soha nem tudná
becsapni. Most se az a baj, hogy más útra akarsz lépni, hanem hogy ezt csak
azokkal nem közölted, akik elvileg a legközelebb állnak hozzád.
Sunyiság, átverés,
kihasználás. Soha életemben nem hittem volna, hogy az én Édesapukámről
ilyeneket fogok gondolni a tettei alapján. És igen, a tettek határozzák meg az
embert, nem a szavak. Úgy érzetem a mi kapcsolatunk is a tettekből szövődik,
ahogy együtt horgásztunk, autót szereltünk vagy klímát vagy akár egy polcot,
vagy ahogy néztem ahogy vágod a tüzifát. Hol vannak most is ezek a tettek? Hová
lettél?
Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!
