2016. január 25., hétfő

Mennyországi morgás










































Ma Hádészka végleg elaludt, remélem már a Mennyországban terrorozál mindenkit.


Tegnap volt számomra az igazi búcsú (itt olvasható), de csak ma realizálódott, hogy innentől az emlékeimben él tovább.


Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2016. január 24., vasárnap

Hozzá lehet szokni a halálhoz?


A bennem élő gyerek jelenleg toporzékol, hisztizik és lázad. Lázad az elmúlás miatt, igazságtalannak érzi a létjogosultságát. Nem érti miért kell megtörténnie. A bennem lévő gyerek most nagyon erős, olyannyira, hogy könnyek formájában kitör belőlem. Az agyam tudja, hogy a halál létezik, az élet velejárója, és minden elmúlik egyszer.

Hádészkától tegnap a család elbúcsúzott. Egyik se jó. Ha tudod mikor van itt a búcsú ideje fáj tudni, hogy már csak egy napja van hátra, utána örök álomra szenderül. Ha nem tudsz elbúcsúzni, kínzod magad, hogy nem tudtál elköszönni.

A bennem élő gyerek most torka szakadtából kiabál, és már nyúlna a telefonért, hogy minden áron megakadályozza, Hádész holnapi örök álomra szenderülését. A felnőtt agyam tudja, hogy ez a helyes döntés, tudja, hogy jobb békében elmenni. De akkoris, dübörög bennem az igazságtalanság érzése.

Hádikát először 2000. októberében láttam, esztergomi barátaink kiskutyájának egyetlen fiaként. Elfért egy kezemben. Kapcsolatunkat rögvest megpecsételte, belekakilt a tenyerembe. Kis puha fekete maszat volt, babakutya illattal. Mikor megtudtuk, hogy ő a miénk lesz, felhőtlen boldogságot éreztem. A kocsiban végig ölelgettem, míg hazafele jöttünk, húgaim nem tudtak erről, egyszercsak megjelentünk odahaza, Vele.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy makulátlan kutyus, elég nagy rosszcsont. (de ezen nem lepődük meg, a kutya tükre gazdáinak). Mindig eszembe jut, hogy a mellkasomon fekve szuszog, míg irodalmat tanulok a gimis felelésre, majd mikor értettségire készülök, csak ő volt az aki zavarhatott, bejött napozni a szőnyegemre. Az államvizsgáim alatt is velem tanult, sőt, életem összes szerelmét is ismeri.

Az eddigi életem felének részese volt. Pont annyit volt velem, mint nélkülem.

Imádom hallani cicergő körmeit a parkettán, ahogy közeledik. Imádom, ahogy a lélegzésből megérzi, hogy ébren vagyunk, és jön üdvözölni, imádom, hogy rossz, imádom ahogy szétrágja a pulcsim, ahogy megeszi orvul a húgaim szülinapi tortáját, meg az ezrest amit elől hagytunk. Imádom, mikor mellém bújik, imádom ahogy játszik az első hóval. Ahogy ázott kutya, kis csoffadt bogyóka. Nem lehet mellette banánt enni, mert apu csak megtöri a héját settenkedve, Hádész már vigyázban ülve várja a falatot. Imádom, hogy megvár minket kilógatott lábán ülve a telek kapuban, mikor véletlen ottfelejtjük, imádom, hogy egy éjszakát bóklál az erdőben. Imádom, hogy feltétel nélkül szeret minket. Igen, minden jelenben, mert ezek az emlékek bennem élnek, és vannak örökre.

Hádész, Hádészka, Hádi, Hádi-bádi, Hádi-mádi Hádreszito, Bogyó, Bogyóka, Nyuszi, Nyuszibogyó. A sok becenév egyet jelent örökre nekünk, A KUTYÁT. A családtagot, akitől el kell búcsúzni, már most hiányzik. Itt van a búcsú ideje.



Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2016. január 14., csütörtök

Napi boldogság - Alan Rickman


Forrás: itt






Én a hepi plészemen akarok maradni, és a mai nap hírétől szomorúság helyett inkább arra gondolok mennyire is szeretem őt. Gyerekként meghatározó élmény volt nekem a notthingami bíró szerepében (ekkor hat éves voltam, úgy néztük a Robn Hood-ot, hogy anyukám felolvasta nekem a feliratot). Mindenkit lejátszott ebben a filmben, nem csoda, hogy már gyerekként elkezdtem rajongani érte. Azért bevallom, eléggé féltem a boszorkánytól....


Onnan nem volt kérdés, követem és szeretem minden szerepét. (Igen jelenben, mert ez így van/volt/lesz). Önző módon azt sajnálom, immáron minden esélyem elszállt, hogy láthassam élőben, színházban. 

Csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ennyi filmben láthattuk, ezek az élmények örökre megmaradnak.



Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!