A bennem élő gyerek jelenleg
toporzékol, hisztizik és lázad. Lázad az elmúlás miatt, igazságtalannak érzi a
létjogosultságát. Nem érti miért kell megtörténnie. A bennem lévő gyerek most
nagyon erős, olyannyira, hogy könnyek formájában kitör belőlem. Az agyam tudja,
hogy a halál létezik, az élet velejárója, és minden elmúlik egyszer.
Hádészkától tegnap a család
elbúcsúzott. Egyik se jó. Ha tudod mikor van itt a búcsú ideje fáj tudni, hogy
már csak egy napja van hátra, utána örök álomra szenderül. Ha nem tudsz
elbúcsúzni, kínzod magad, hogy nem tudtál elköszönni.
A bennem élő gyerek most torka
szakadtából kiabál, és már nyúlna a telefonért, hogy minden áron
megakadályozza, Hádész holnapi örök álomra szenderülését. A felnőtt agyam
tudja, hogy ez a helyes döntés, tudja, hogy jobb békében elmenni. De akkoris,
dübörög bennem az igazságtalanság érzése.
Hádikát először 2000. októberében
láttam, esztergomi barátaink kiskutyájának egyetlen fiaként. Elfért egy
kezemben. Kapcsolatunkat rögvest megpecsételte, belekakilt a tenyerembe. Kis
puha fekete maszat volt, babakutya illattal. Mikor megtudtuk, hogy ő a miénk
lesz, felhőtlen boldogságot éreztem. A kocsiban végig ölelgettem, míg hazafele
jöttünk, húgaim nem tudtak erről, egyszercsak megjelentünk odahaza, Vele.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
makulátlan kutyus, elég nagy rosszcsont. (de ezen nem lepődük meg, a kutya
tükre gazdáinak). Mindig eszembe jut, hogy a mellkasomon fekve szuszog, míg
irodalmat tanulok a gimis felelésre, majd mikor értettségire készülök, csak ő
volt az aki zavarhatott, bejött napozni a szőnyegemre. Az államvizsgáim alatt
is velem tanult, sőt, életem összes szerelmét is ismeri.
Az eddigi életem felének részese
volt. Pont annyit volt velem, mint nélkülem.
Imádom hallani cicergő körmeit a
parkettán, ahogy közeledik. Imádom, ahogy a lélegzésből megérzi, hogy ébren
vagyunk, és jön üdvözölni, imádom, hogy rossz, imádom ahogy szétrágja a
pulcsim, ahogy megeszi orvul a húgaim szülinapi tortáját, meg az ezrest amit
elől hagytunk. Imádom, mikor mellém bújik, imádom ahogy játszik az első hóval.
Ahogy ázott kutya, kis csoffadt bogyóka. Nem lehet mellette banánt enni, mert
apu csak megtöri a héját settenkedve, Hádész már vigyázban ülve várja a
falatot. Imádom, hogy megvár minket kilógatott lábán ülve a telek kapuban,
mikor véletlen ottfelejtjük, imádom, hogy egy éjszakát bóklál az erdőben.
Imádom, hogy feltétel nélkül szeret minket. Igen, minden jelenben, mert ezek az
emlékek bennem élnek, és vannak örökre.
Hádész, Hádészka, Hádi,
Hádi-bádi, Hádi-mádi Hádreszito, Bogyó, Bogyóka, Nyuszi, Nyuszibogyó. A sok becenév egyet
jelent örökre nekünk, A KUTYÁT. A családtagot, akitől el kell búcsúzni, már
most hiányzik.
Itt van a búcsú ideje.
Kövesd a
Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!