Aggódás, féltés, átérzés, félelem.
A félelem a legrosszabb. Mert mitől félünk? Az
ismeretlentől, a bizonytalanságtól. A lehetőségek hiányától, amit a sűrű „félelem
ködön” át nem láthatunk. Szeretném azt
hinni, hogy mindig van lehetőségünk, legalább arra, hogy válasszunk. Az már
valami, abba bele lehet kapaszkodni.
A félelem után a tehetetlenség a második
legrosszabb, ami fojtogat, megbénít és elveszi az utolsó csepp életkedved is,
és mindenedet átjáró szomorúsággal tölt fel . Főleg ha aggódással és féltéssel
társul, az ám a pokoli kombináció… Sírnál, de nem tudsz, mondanád de nem jön szó a szádra, feloldanád, de pontosan
nem is tudod, hogy mit.
Sok lecke áll még előttem, mind önismeret mind mások
támogatása terén. Nagyon nagy hatással vannak rám sorsok, érzelmek, helyzetek,
főleg, ha ez hozzám szorosan közelállókkal történik. Átérzem a kétségbeesést, a
tehetetlenséget, a dühöt, de legfőképp a félelmet. Ami ott van a tekintetben és minden
rezdülésben.
Mi segít ilyenkor? Nevetés? Végtelen optimizmus? Jótanácsok?
Egy ölelés?
Vagy csak meg kell élni a mélységeket, hagyni kell hogy
Pánikba Essünk, hogy helyre tudjuk tenni a lelkünket, és
eljussunk oda, hogy dönthessünk, melyik utat választom tovább?
