2014. július 5., szombat

Bizalom, döntés, árnyékátlépés és fogadalom

Már egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy ugorjak le a magasból. Persze bungee kötélen....Nagyon sok olyan volt és van még az életemben, hogy: "mi lenne ha". Ezzel szerintem többen vagyunk így. Félünk az ismeretlentől, féltjük az életünket, megfosztjuk magunkat az élményektől, mert bennemaradunk a jól bevált és biztonságosnak ítélt komfort zónánkban. Pedig, ha mélyen magunkba nézünk, pontosan tudjuk, hogy a legnagyobb frusztrációt és szenvedést az okozza az életünkben, hogy vannak vágyaink, álmaink, kihívásra való igényünk, de nem vagyunk hajlandóak kijönni a kuckóból. Ez meg stresszt okoz és teljes zavart a rendszerben.

Elhatároztam, hogy 30 éves korom előtt leugrom (most vagyok 29). Persze a fesztivál előtt megbeszéltem magammal (jó öreg visszahúzó és odázó én), hogy jó lesz az jövőre is, végül is februárban töltöm a 30-at, az még érvényes volna. Kisebbik húgom és barátnőm is lenn voltak a fesztiválon, és miután nagyon jó barátunk 2. ugrását is végigassisztáluk, szinte egyszerre fedtük fel egymás előtt, hogy tulajdonképpen ezt mi is akarjuk. Szinte azonnal a vágyaink megfogalmazása után, mint vészharang megszólaltak bennünk a kételyek, kérdések és félelmek. "mi van, ha meghalunk?" "biztonságok ez?" , "mi van, ha pont nálunk szakad el a kötél?" és ehhez hasonlók. Megállapodtunk, hogy máig nem beszélünk róla, alszunk rá egyet.

Egész éjjel azt álmodtam, hogy a kosár szélén állok és nézek le, és félek, nem merek leugrani. Továbbá még a Méhek koncerttel is álmodtam, hogy egy hatalmas csarnokban lépnek fel, és az első ötven sor el van kordonozva, de én ügyesen le tudok foglalni magamnak és a barátaimnak helyet az 51. sorban. Hoztam magammal jóbarát Cajon dobját (amit a szülinapjára kapott a barátaitól és feleségétől) de valahogy kiesett belőle egy csavar, és én nagyon aggódtam, hogy mi lesz ha így kapja vissza.
Ennyit az alszunkrá egyetből.

Napközben elmentünk Méhek koncertre, ami számomra a Volt Fesztiválon a legjobb hangulatú koncert. Mindig irigykedve néztem azokat a rajongókat, akiket felhívtak a fiúk az Esődal alatt segítségnek. Idén engem szólítottak a színpadra, amire valahol számítottam, és akartam is. Boldogan tánciztam énekeltem és fröcsköltem az embereket vízzel a refrénre. Ezt nem gondoltam volna magamról, hogy színpadon, emberek előtt én fel tudok szabadulni. Pedig így volt, legnagyobb meglepetésemre, ami annyira mégsem volt az. Eleget változtam ahhoz, hogy a boldog pillanatokat felismerjem és kiélvezzem.

Erre fel, egyre közeledett a Nagyszínpadi koncert a Volbeat. Ha ugrunk, akkor még sötétedés előtt, mert kell a dokumentáció, mert később úgyse hinnénk el...Még mind a hárman lányok hezitáltunk...a tegnap ugró barát öccsében is motoszkált az ugrás gondolata, de még nem kérdeztük, hogy akarja-e, akarta és intett, hogy induljunk a bungee sor felé.

Született egy döntés, de ebből még vissza lehet táncolni, még csak elindultunk, ebből még bármi lehet. Mondtam láényoknak, hogy ugrás előtt jó lenne elmenni pisilni, mert azért mégiscsak :) Életünk leghosszabb pisilése volt lelki értelemben), pedig csak 50 méterre sétáltunk el (olyan messzire, mint amilyen magasról éppen leugrani készültünk.) Közben persze jöttek a kérdések, én teljesen eltökéltnek mutattam magam, mert láttam, hogy a többiek jobban aggódnak. Az jutott eszembe, hogyha az univerzum ki akar nyírni akkor úgyis ki fog, és mindegy, hogy bungee kötél szakadás, vagy az utcán sétálva a fejemre esik egy zongora. Ezzel a gondolattal karöltve indultunk vissza a sorba. Támaszként tarrottam a lelket a többeiekben, akik csodálkozva néztek rám, hogy én miért nem parázom. Mondtam, hogy én most támasz vagyok, rám majd fenn jön rám a frász.

Kértem a többieket (mert összesen négyen készültünk ugrani, és támaszként, mind a négyünk mellé feljött a tegnap is ugró barátunk), hogy szeretném én kezdeni az ugrást, mert különben nem merek lemenni. Így is volt, engem szerszámoztak fel először, játszottam, hogy nyugodt vagyok, de egy idő után el is hittem, hogy itt minden rendben van. Eljött az idő, hogy be kellett álljak a kosárba. A lábujjaim ki kellett dugnom. elkezdtünk emelekedni, érezni kezdtem, ahogy a bokámon van a kötelem súlya. Lenézni természetesen nem mertem, szemmagasságban figyeltem a tájat. Felértünk, és a hoppmester mondta, hogy számol háromig és ugorjak. Félbeszakítottam, hogy nem fog menni...tegnap ugró barátunk végig kamerázott. (mindenkitől kért egy utolsó magvas gondolatot) az enyém így szólt: "Nem szabad sokat gondolkodni az életen" Kimondtam és még mindig nem mertem lemenni, földbe gyökerezett a lábam és közben húzott le a mély. Aztán hangosan kimondtam azt is, hogyha most nem ugrok, akkor a TÖBBIEK sem mernek leugrani. Vettem egy levegőt, mondtam a hoppmesternek, hogy számolhat, és leugrottam...

Ugrás közben boldogságot érez az ember, a felszabadulás boldogságát, és annak a boldogságát, hogy a döntésed következményét éled meg teljes mértékig. Innen már nem volt visszaút, innen már MINDEGY volt. Meglepően ez a megadás, nagyon megkönnyebbülté tett. Éreztem, hogy teljesen rá vagyok bízva más emberekre, akik a kötelet rámszíjjazták, a sorsra. Amit megfogott a kötél, utolért a kosárban hagyott biztonságérzetem, és innentől kezdve már csak vigyorogni tudtam. 

Az ugrás után nem emlékeztem részletekre, ha nem készült volna videó és fénykép az eseményről, el se hiszem, hogy ez velem történt meg. Mintha az agyam jól bevált trükkje megint győzött volna, hogy leblokkol bennem élményeket. Ezt most nem hagytam neki. Előjöttek érzések, már hallom a szél suhogását a fülemben, látom, ahogy a matrac, és a barátaimat közelednek felém, a feltűnő fesztiválos egyenpólóinkban, integetek a páromnak, aki végig kamerázott.

Miután kioldoztak, rohantam oda a várakozó társaimhoz, hogy elmondjam, mennyire király volt, és hajrá! Sajnálom, hogy nem párom volt, akit a leugrás után üdvözöltem, úgy éreztem a barátaimnak nagyobb szüksége volt rám abban a 10 másodpercben. Mind a négyen leugrottunk, és aznap estére alkohol se kellett ahhoz, hogy pörögjünk.

Ebből nekem a tanulság annyi, hogy dönteni kell, és a következményeket vállalni, még akkor is, ha nem tudod mi a kimenetele. Fontos volt nekem ez az ugrás, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok még számomra is meglepő dolgokra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése