2018. február 12., hétfő

2018.02.12 Oslo, bármelyik belváros lehetne - Avagy napló helyett Part 5.

Eddig minden napunk más volt. Első nap hajókázás Oscarsborg szigetére, szélviharban szigetjárás és életveszélyes hullámok közeppette leugrás a hajóról. Második nap a Verdens Ende szikláin mászkálás, harmadik nap meg természetjárás és hósüppedés. Itt volt az ideje hogy megjárassuk magunkat Oslóban is.

Kép: Saját fotó
Osló drága, nagyon drága, majdnem a világ legdrágább városa. Nem nagyon terveztünk semmi extrát, tudom, hogy vannak itt remek múzeumok (mint a Fram Múzeum, aminek kintről fura alakja van, mert be kellett ide férjen az a hajó), ennek ellenére mi inkább a sétálás mellett döntöttünk. Vityó megmutatta nekünk a Frogner Parkot. Oslo legnagyobb parkját, ami igazán gyönyörű, tágas park és szép kis sétálási lehetőséget adott számunkra. Van itt tó is, szép fák és rengeteg hó (természetesen)
Kép: Saját fotó

Húgom mondta, hogy hogyhogy nem fotóztunk egy hóembert sem az ittlétünk alatt...hááát, mert nem annyira láttunk. Ez lehet itt már nem menő, mert a hó olyan természetes, mint levegőt venni. De azért kiszűrtunk egy hóembert, aki szinte beleolvadt a  környezetébe. Igen, ott van jobbra az a kis hóember :)

Fotó: Saját fotó
Na ez volt a szép rész, most megrázó képsorok következnek. Ez a park nemcsak a tágas tereiről és a szép környezetről híres, hanem a szobrairól is, amik laknak benne. A szobrokat amit Gustav Vigeland követett el.

Először nem értettem, és utána sem. Szinte örültem, hogy a jótékony hótakaró kicenzúrázza a látványt. Végig borzalmas érzés kerülgetett, amit nem tudtam hova tenni. Egyszerűen nem volt jó ránézni ezekre a szobrokra.  Több részre lehet őket osztani. Van az Élet kereke, a Monolith és a Híd..

Kép: Saját fotó
Orwell-i 1984 hangulata volt mindnek és tényleg furák voltak! Izgalmas kalandvetítés!!! Itt a bal oldali képen egy olyan férfi látható aki éppen focizni készül a gyerekével, mindenki örüljenek. A másik hármat meg négy irányba dobja el. Balra meg az egyik leghíresebb szobra látható, a Dühös fiú címel. Hát nem megkapó?

Kicsit az volt az érzésem, csak én nem értem, és bevallom ez nagy lelkiismeret furdalást okozott számomra. Én, aki szereti a művészetet, bántott hogy utálom a szobrokat. Mondom, oké, utánaolvasok, hátha megértem.

Kép: Saját fotó
Kép: Lelkek folyója a
Herkules c. rajzfilmből  (forrás Itt )
Mint megtudtam a szobrok az Élet állandó körforgását mutatják be. Azért találtam olyat is ami lenyűgözött. Pl. a Monolith , ami egy 14,12 m magas oszlopszobor, az egyetlen darabból áll, azért ezt így megoldani elég menő. (mellesleg borzalmas látvány, hogy egymáson kapaszkodnak fel az alakok, mint a Herkules rajzfilmen a Lelkek folyója). Igaziból a Menny fele kapaszkodnak.

Fun Fact, Gustav Vigeland volt, aki a Béke Nóbel Díj medált tervezte! És akinek ez nem lett volna elég, az ÖSSZES szobor megtekinthető a Vigeland Múzeumban. Csudás.


Kép: saját fotó
A park után elmentünk a helyi Váci utcába sétálgatni, egyrészt, mert illik megtekinteni a fővárost, másrészt, meg kellett szerezni képeslapot.
Kép: Saját fotó

Kép: Saját fotó













Képeslap küldés nélkül nem mehetek haza. Hagyomány nálam, bárhova megyek, ahol még nem jártam, küldök lapot a családnak és a szűk baráti körnek. (vásárfia helyett) Végülis nem volt nehéz dolgunk, mert jó sok Troll bolt volt, ahol lehetett szuveníreket kapni. El is csábultam saját résre egy szarvasos mintás vászonszatyorra, mert ez jár :)


Kép Saját forrás
A Váci utcában találkoztunk bolttal, aminek a neve Eger és egy másikkal aminek Volt. Szerencsére mindjárt itt a Volt fesztivál és ez a gondolat felmelegített minket, meg a kávé amit ittunk a Bit Unionban.

Elég modern kávézó volt, streetfood jelleggel. A mosdóban picit meglepődtünk. A wc olyan volt mint egy fekete trón, és a csap nem a mosdókagylóból jött ki, hanem a plafonból, és a víz egy csövön, fenntről folyt.
Kép: Saját fotó

Megnéztük a Grand Hotelt, ami Osló legfancybb szállodája, de ezt csakis és kizárólag azért tettük, mert az egyik német kollegánk mesélt róla egy andekdotát, és neki küldtük a fényképet, hoyg "hehehe, itt vagyunk". Sétálás közben láttuk a könyvtárat, a Városházát, hazafele az autóból még megnéztük az Oslo-i erődot a kikötővel.

Mondhatni a lehetőségeinkhez képest kimakszoltuk Oslót. Őszintén szólva az előző napjainkat jobban élveztem, mert a város maga olyan volt, mint bármelyik másik. Nem volt egyedi jellege ami megfogott volna, azért Brüsszelnél sokkal, sokkal jobban tetszett! Hiányzott a friss levegő, a természeti szépségek.  Persze nem bántuk meg, hogy itt is jártunk.

Kép: Saját fotó

Kifáradtan és több, mint 12 ezer lépéssel a hátunk mögött visszatértünk Drobak mellé a farmra, hogy utolsó esténket eltöltsük. Megint fincsi kacsát ettünk, de most a combját, utána megírtam a képeslapokat és társasoztunk.

Magyar babos memőriajátékoztunk és Dixit-eztünk, ami nekem nagyon kellett, hogy megfelelően feldolgozásra kerülhetett a Vigeland szoborpark okozta sokk.


Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2018. február 11., vasárnap

2018.02.11 Sífutás és egy kis túra - Avagy napló helyett Part 4.

Kép: Saját forrás
Meglepő fordulatnak nem mondanám, de jelenleg itt a Farmon minden nap esik a hó. És nem posztoljuk ki a fészbukkra, hogy újé esik a hó, mert itt inkább az a fura ha nem esik. Amit kiposzolnék minden nap a hóval kapcsolatban, az az esés fajtái lennének. Láttunk hópihe alaku hópihés hullást, vízszintesen hullást sűrűn, akkor nagy pihe darabos szakadást, függőleges hullást pici gubacsokkal, és mindenirányból esős sűrűset. Szerintem ebből is lehetne legalább egy Gyűrűk Ura trilógiát írni, és akkor még nem is beszéltem a leesett hó állagairól. (mert itt a hó nem kap lehetőséget a teljes felolvadásra, több rétegben gyűlik, olvad, töpped, frisshó, majd ráfagyás stb..)

Kép: Saját forrás
A szerencse az volt, hogy tegnap esett (naná, mert a szülinapomon mindig esik) ezzel kínálva nekünk kiváló lehetőséget, hogy kipróbáljuk a Sífutást. (Noooormáááálliiis????! Hát a Sí az hogy fut?)

Kép: Saját forrás
Kezdjük a napot az ilyen aktív sportolás előtt egészséges reggelivel. zabkása erre a legalkalmasabb, lenmaggal banánnal és mandulával meg kókusszal. Minél nagyobb adagot együnk meg belőle, mert kelleni fog az energia (és a combizom, de azt ugyebár egy reggeli alatt nem lehet összeszedni). Ha megettünk mindent, és erejünk teljében vagyunk, akkor készítsük elő a léceket és a cipőt és a botokat. Mindegyik spcekós természetesen. A cipő egy elég kényelmes bőr túracipőre emlékeztet, annyi extrával, hogy az irrán van egy fém rész, amit a lécbe be kell akasztani, így érjük el a (csak) egy pontos rögzítést, mert itt a sarok az szabadon libeg. Alíz elmagyarázta nekünk a léc fiziológiáját.

Kép: Saját forrás
Kép: Saját forrás
Ezek íves lécek, és ha benne van az egypontos kötésben a lábunk és ráállunk egy lábbal a lécre akkor az megtapad a hóban (ha ezt a részt előzetesen a hó állagának megfelelő wax-szal bewaxoljuk), így lehet "kapaszkodni", viszont ha két lábbal ráállunk, akkor tud csúszni. A sífutás valójában hasonló a korcsolyás hajtós mozdulatokra, de itt még a bottal (ellentétes kéz láb használattal - ezt mire megjegyeztem...) is rá tudunk segíten. Ami még szuper, hogy a friss hóba szotak "bemarni" sífutó vájatokat, így a kezdőknek (mint én is) tökéletes szamárvezetés.

Igen, nyilván elestem, de csak egyszer. Egy rettentő stresszes helyzetbe kerültem, át kellett csúszni az úton. A lejtőt megoldottam, de nem voltam felkészülve a túl oldal dombocskájára. képzeljünk el egy gyök kettes sebességet, és rajzfilmes egyensúlykibillenést, majd egy balra eldőlést. Na, a felállás....fúúú...ha Vityó nem szed fel, akkor lehet még ott fetrengenék mint egy büdösbogár. (Hirtelen sok lett a léc, a kéz a láb a bot, és ezeket nehéz volt ekkora stresszhelyzetben koordinálni)
A végére elég kellemesen ráéreztem, és egy kellemes 1,5 órás játszadozás után (mert teljesen leizzadtam) úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy keveset.

Kép: Saját forrás
Kellett pihenni bizony, mert terben volt egy "kis séta" Alíz kertjéből;
Kép: Saját forrás
Vityó cselesen nem árulta el mi az ördögi terve, de mint utóbb kiderült, kb 5 kilómétert sátálgattunk a térdig érő hóban, jégben, hegyenvölgyünárkonbokron (kb 500 m szintkülönbséggel), hogy kijuthassunk a közeli fjord öbölbe, Skiphelle-be (ejtsd: Siphelle). Ami alapvetően egy strand és pihenőövezet stéggel és horgászással. Mi itt megettük a madárlátta szendvicsünket és ittunk egyet a gyönyörű látvány egészségére.


Őszintén mondom megérte az út (még akkor is, mikor a megjegesedett hó tetején lavírozol, és riméánkodsz, hogy légyszi ne most szakadjon be alattad és zuhanj le combközépig. De minden rimánkodás hiába, a random generátor győzött és persze mindeig te alattad szakadt be.
Kép: Saját forrás

A kedvencem mégis az volt, mikor szemünk elé tárult az öböl. és ránzuhant az a mérhetetlen nyugalom. Nem volt szél, rendesen hallottad a gondolataid. A víz lágy hullámzása, a hihetetlen színek...ezt kellene felírni receptre, nem a Xanaxot. Lementünk a stégre, ahol Vityó és Alíz nyáron szokott horgászni. Most kissé elhagyatott volt, de azért volt kirakva néhány horgászbot tarto "Y" (alias Zonja, így hívtam gyerekkoromba ezeket a fájat, mert azt képzeltem kacsatalpak és úgy sétáltam velük, hogy közbe lépegetett a Zonja. A Zonját meg egy régi rajzfilmből vettem, a Péter és a farkasból)







Kép: Saját forrás
Kép: Saját forrás
Útközben is voltak természetesen szépségek, mint jégfal, nyúl ugrás nyomok, Vityó óriásnyúl urgás nyomok és Ákos eltaknyolás nyomok. (hehe, én Sífutás közben, ő meg járás közben esett el. Persze ez természetes, ha a jégpáncélra ráesett porhóra lépsz lejtőn lefele). Mondhatni nyomott hagyott a tájban, és tuti itt marad örökre és nem fedi el a hóesés, ami persze elkapott minket hazafele.







A téli Norvég "naplementében" az a fura, hogy szerintem 4 órán keresztül megy le. 4 órán át az az érzésem volt, hogy "na, most" , "na most", "na most fog ránksötétedni"...de nem így lett. És mikor sötét lett, akkor is láttunk eleget, mert a hó minden létező fényt visszavert. Ezért a séta megkoronázására csináltam kolleginám kérésére egy hóangyalt. (Naívan azt hittem puhára fogok esni, de itt a hó teteje bezzeg be tudott fagyni, így nem szakadt be alattam)






Kép: Saját forrás
Így még finomabb volt a vacsora, amivel Alíz és Vityó készültek nekünk, Sütőtökkrémleves és kacsamellsteak rutabaga pürével.










A végére néhány kép:



Kép: Saját forrás


Kép: Saját forrás
Kép: Saját forrás



Kép: Saját forrás


































































Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2018. február 10., szombat

2018.02.10 Szülinapi Világvége Vizit - Avagy napló helyett Part 3.

Kép: Saját forrás
Lassan sportot fogok űzni abból, hogy a születésnapomon külföldön legyek. Kezdődött ez 2 éve, amikoris üzleti úton voltam Essen-ben...Először fura volt nem otthon lenni ezen a napon, de megpróbáltam a jó oldalát nézni. Idén úgy hozta a sors - a azért mi is besegítettünk - , hogy  irány Norvégia. 

Amikor ez tervbe került, egyből kijelentettem, hogy akkor: Szülinapomra, én akarni sarki fény. (túlságosan megbabonázott ez az égi jelenség, és igen előkelő helyet foglal el a nem létező bakancslistámon, illetve, ha létezne ez a lista akkor a top 10-be benne lenne.) De azért több tényező állt eme vágyam útjába.

Teljesség igénye nélkül: 
Forrás: itt
  1. Oslóhoz egy jó sarkifény-néző spot nincs közel, nagyon nincs
  2. Igen, el lehet utazni oda ami több napos túra, és drága (Norvégiában kevés az autópálya, ahol mondjuk kb 100-zal mehetsz, ellenben rengeteg autóút van, ahol a sebességed elérheti a 70-et is!.)
  3. az időjárás amúgy se ideális, eléggé felhőset mondtak (bár északon elég jó előrejelzést mond a Nothern Lights radar; nagyon kedves a mai estét illetően Oslo környékére: WAIT (mert ugye, ha GO, akkor spuri, mert látható, ha TRY akkor kétesélyes, ha WAIT, akkor maradj ahol vagy és várj a szebb jövőre.)

Tehát a sarki fény project mostanra kilőve, de mégis szerettem volna valami nagyon menő helyet találni, ami belátható távolságon belül van és mégis izgi. Ezért is vagyok hálás Vándoful blogjának, mert itt bukkantam rá Verdens Ende-re, azaz a Világ Végére.

Amint ezt elolvastam, hogy van ilyen hely, egyből rázizzentem. A Douglas Adams rajongó énemnek egyből bekapcsolt a Galaxis útikalauz stopposok ötrészes trilógia 2. kötete a Vendéglő a Világ Végén.
Meg ahogy Vándorful is írja, milyen menő egy olyan helyen lenni, amit így hívnak.


Azért reméltük hogy nem lesz Univerzum robbanás, ellenben látunk valami szépet, amit eddig mér nem. Szerencsére a tervemet Ákos, Vityó és Alíz is támogatták, még ők sem jártak errefele, így tehát reggel megettünk egy bőséges zabkását, készítettünk szendvicseket (kacsazsírral és spanyol kolbásszal), amit norvégesen becsomagolt Ákos, miután Alíz betréningezte. Zsírpapírhoz hasonló papírba belerakjuk, és majdnem mint a hentesnél, ráhajtjuk, de ahelyett, hogy szépen aláhajtanánk a széle füleket, majdhogynem feltekerjük ide-oda hajtogatással. Így biztosítjuk azt, hogy ne nyíljon ki szállítás közben.

Kép: saját forrás
Szóval szendvics kész, kocsi letakarítva, söfőr Ákos, nincs más hátra, INDULÁÁÁS! Odafele a kompos utat választottuk, hazafele meg a 7,5 km-es alagutat a fjord alatt. Mind a kettő egy élmény önmagában is, de talán a komp picit látványosabb volt. Otthon hol kompoltam? A Balatonon. Na, ott még Vad Fruttik komp koncerten is voltam (és itt a két komp között Ivettel simán átugrottunk, ez jelen esetben elég para lenne), de azért itt Norvégiában teljesen más a komp szó jelentése.
Kép: saját forrás

Moss-nál szálltunk be, és 4 sávban álltak az autók és várták, hogy felszállhassanak az előzetesen megváltott komp jegyükkel. Majd a távolban elkezdtünk közeledni látni egy nagy tornyot, na az a hajónk teteje volt. És csak jött, jött és jött...majd mi meg szépen beálltunk a "gyomrába". Ez a komp egy komplett (padabumtsii) város, kényelmes panoráma kilátással és gyerekeknek játszóházzal és étteremmel. Így a kedves utasok a 30 perces komputat a lehető legkényelmesebb körülmények között élvezhetik a melegben, szép kilátással. Azért mi felöltöztünk és kimentünk megnézni ablakon túl is a látványt, a csöppet szeles teraszról, de azt kell mondjam, hogy megérte.

Miutánb kikomponáltuk magunkat (ismét egy elmés szóvicc), nekiindultunk a még kb 40 perces utunknak. És ahogy haladtunk egyre délebbre és délebbre úgy tűnt el körülöttünk a hó. Meg is lepődtünk, hogy elkezdtünk színeket látni, zöldeket, barnákat. Egyre és egyre közelebb a tengerhez és kevesebb hó. Mint egy ovis vártam, hogy megpillanthassam a Világ Végét, és mikor beléptünk Tjøme-be, hevesebben kezdett verni a szívem.

Fotó: Saját forrás
Pont egy Világ Vége lovarda mellett van a "bejárat" (mert amúgy ez egy nemzeti park) és egy kellemes ösvény vezet el minket a Vippefyret (alias vlágítótorony, ami e környező partok köveiből épült) Miután már kicsodálkoztam magam a világítótoronnyal, jutott annyi szikrához az agyam, hogy körbe is nézzek. 

Amerre a szem ellát csak víz, hullámok és kopár szépen kerekre kopatott sziklák. És akkor előjött belőlünk a hiperaktív ötéves gyerek és uccu neki, fel a sziklákra és tovább és másszunk tovább (azért mielőtt mindenki infarktust kapna: tökéletes túracipőnk van és nem volt csúszós a szikla, plusz nem volt olyan meredek, teljesen besétálható)

Fotó: Saját forrás
Az volt a durva, hogy a szél az meglehetősen fújt, csak úgy csapkodtak a hullámok fel a sziklákra, gyönyőrű színekben pompázott a tenger. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy nincs is ennyi árnyalata a kéknek. A látvány teljesen megbabonázott, ezen a helyen órákat tudtam volna tölteni csak azzal, hogy nézem a vizet és hallgatom a hullámokat. Nem is tudom, hogy láttam e már eddigi életem során ehhez foghatót.

Fotó: Saját forrás
Hajtott minket a kíváncsisá, hogy mi van a következő szikla mögött és amögött, onnan milyen lehet a látvány? És azt vettük észre, mint az Asterix és Kleopátrában, mikor a munkások építették a piramist, de kifogytak az építőanyagből: "EEEEfogytak a kövek". Na itt is, elfogytak, nem volt tovább, csak a víz és a tér. Ennél a pontnál megállapította Ákos, hogy a Föld lapos, én meg azt hogy banán alakú. Mindig jut idő a fontos dolgok megbeszélésére. Mindig.

Kép: Saját forrás
Mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni, akár..., de jelen esetben akkor hagyd abba ha még nem fogyott el a lábad alól a szikla.

Sikerült ráállni egy olyanra, ami tökre olyan volt, mint a Gyalogkakukk és a Préroifarkas világából lépett volna ki. (már előre el volt repesztve, hogy a Prérifarkas lezuhanjon vele, de mi baromi bátrak voltunk és ráálltunk!

És hamár a Világ Végéig eljöttünk, akkor persze, hogy térjünk be a Világ Végén található étterembe (Verdens Ende Spiseriet), ahol egy ital kísérete mellett nem néztük meg az Univerzum pusztulását. Kivételesen. Viszont nagyon jó volt megmelegedni a kinti egy órás sziklamászás és szélvihar okozta kihűlésből.



Képek: felső saját forrás, alsó itt
Kérdeztem Alízt, hogy alapvetően minden Norvég vendéglátóhelyen ennyire kedvesek a felszolgálók? Azt mondta igen a legtöbb helyen ilyenek, néha picit közönbösebbek. Mondják, hogy a magyarok vendégszerető népek...aha..akkor nem tudom hiva soroljam ennek az étteremnek a személyzetét. Nem árultunk zsákbamacskát, Alíz rögtön elmondta (norvégul), hogy szeretnénk egy teát és kávét inni, azért térnénk be, mire a felszolgáló bácsi, széles mosollyal közölte, hogy az "tökre jó program" és megmutatja az asztalunkat. A legjobb asztalt kaptuk, az étterem promó fotóján is az van. Azárt a kávéé mellé még beficcent egy csokis lávatorta, a felszolgálónéni ajánlatára, mert mint kiderült ő is imádja a csokit. Be is haraptuk, nagyon finom volt! (egy kellemetlen élményem volt a Világ Végén, hogy a shop-ban szerettem volna képeslapokat venni, de a néni pont zárt, igaz 16:00-ig van a nyitvatartás, de 15_55-kor már nem adott nekem semmit...ennél a pontnál picit elkámpicsorodtam, de nem akartam hagyni, ogy elvegye a kedvem a helytől. Szóval bocsika, hogy
nem kaptatok lapot a Világ Végéről...)
De azért kompenzálva voltam rendesen, a látvánnyal, plusz mikor már a finom melegből bámultunk kifele, elkezdett esni a hó. Igen, mindig esik a szülinapomkor, biztos tudta az időjárás a GPS koordinátáim és küldött ide nekem egy kis havat.

Kép: Saját forrás
Lassan búcsút kellett intenünk a tájnak, bevallom fájó szívvel hagytam ott, de indulni kellett vissza, mert koccintani kellett a születésnapunkra. (Alíznak február 14-én lesz, de akkor már nem leszünk itt). Szóval visszaértünk a Farmra, befűtöttünk, és a lobogú tűz mellett koccintottunk, majd Vityó készült szülinapi Birsalmasajt tortával, amire személyre szabottan rakott fel gyertyákat (igen, enyém a csavart sárga meg az I, mint Ivett. HP= Happy Birthday, A= Alíz, I= Ivett a csavarintős meg Melinda). Még megvártam a születésem perceit, tudtam, hogy anyu hívni fog és énekel nekem, és így is lett. Utána mentünk aluszkálni, hát nem ekellett altatni.



Nagyon hálás vagyok, hogy idén is ilyen különleges szülinapom lehetett!!!
Kép: Saját forrás





Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2018. február 9., péntek

2018.02.09 Első kiruccanás - Avagy napló helyett Part 2.

Kép: Saját fottás
Tegnap ugye úgy aludtunk el, hogy alig várjuk, hogy kikukkanthassunk a teraszon a Roy Farmon, és körbenézzünk.

Reggel, 8 óra, és íme a várva várt látvány. Igaz a nap nem bújt elő, de azért így is elég "breathtaking". Mindenhol hó, ahová csak a szem ellát. Tiszta időben egészen a fjordig el lehet látni. 

Kép: Saját forrás
Mondták, hogy ez napsütésben még szebb, de "szerencsére" nincs viszonyítási alapunk, így nem érezzük a különbséget. Nekünk ez így volt tökéletes. Még szerencse hogy itt vagyunk pár napot, így simán lehet esélyünk napfényben is látni. Furák voltak a reggeli "fények". Olyan naplementés szürkületi hangulata volt. Ha nem tudom hogy reggel van, azt hiszem hogy este. Biztos a felhők tehetnek róla, a hófelhők.

Már tegnap este Gulyáslevesezés után, de még kovászból és teljes kiőrlésű különleges 2 évelő Finn rozslisztből készült spontán palacsinta előtt elterveztük, mi lesz a mai program. Nekem már van a tarsolyomban pár ötlet, hogy mit szeretnék látni (köszia  google-nek és a google segítségével talált Vándorful blogjának

Mivel elég közel vagyunk Drøbak-hoz, Alíz javaslatára szinte kézenfekvő volt, hogy elsőre itt nézzünk körül Alíznak ma munkanap volt, így csoportosan bevittük munkába és ő ránkhagyományozta az autóját, hogy mobilabbak lehessünk. 

Javaslata alapján az úticélunk Oscarsborg szigete lett, aminek történelmi jelentősségű erődje adta a hírnevét (azon persze túl, hogy baromira sajnáltuk magunkat azért, amiért ilyen természeti dolgokat kell látnunk, mint fjord és az Északi tenger...pfejjjj :D ) A szigetre (mivel nem éppen strandidő van) nem úszva, hanem hajóval mentünk. Odafele azt hittem, hogy "jesszusommekkorahullámokmingyáfelborulunk", de ekkor még nem tudtam, hogy visszafele 15 percig kell parkolnia a kaptiánynak velünk, hogy az utasok ki tudjanak szállni (nekifutásból) mert iszonyú nagy hullámok voltak, és szinte lehetetlen küldetés volt. Mikor kiszálltunk még percekin imbolygott velünk a táj, és tényleg az volt az érzésem, hogy felborulunk hajóstul. Azért megnyugtató volt a hajón dolgozó srác arca, aki rezzenéstelen tekintettel tűrte a hullámzó hajót, így elhatároztam, hogy én se izgulok, ő már biztos látott ilyet, vgay rosszabbat is :)

Kép: Saját forrás
Szeretek hajókázni, és mindig is csodálattal töltöttek el a szigetek és a látvány, hogy a hullámzó víz öleli körül. Nyilván kellett szelfizni, ami annak ellenére nem volt egyszerű mutatvány, hogy tökéletes tipitapis kesztyűm volt, se a süvítő szél így is kifújta a kezemből az életet. (Igen, Norvégia baromi szeles, a szigetek meg még szelesebbek. Surprise!) 

Ennél a pontnál jegyezném meg, hogy mennyire áldom az eszünket és a megfogadott tanácsokat, hogy megfelelő felszerelést beszereztük! Meleg pulcsik, aláöltözet és vízálló túrabakancs (a spórolós lelkem nem mindig tudja megengedni magának az ilyen nagyobb költekezéseket, de az első lépésem után a 40 centis hóban, a 100 km/ órás szél egy másodperc alatt kifújta a fejemből az összes lelkiismeretfurdalás érzést. Szóval gyerekek a "Drog roooossssz, éééértem???!" és aki Norvégiába jön télen, az öltözzön fel rendesen, Éééértem?!

Kép: Saját forrás
No ez két pici sziget, az egyiken egy erőddel és jó sok ágyúval. Történelmi jelentőssége márpedig az, hogy a második Világháború alatt erről a szigetről lőttek ki egy német hajót (április 9-én), és ennek állít emléket a sziget és az erőd. (Persze április 10-én a németek bevették a szigetet; de ebből is látszik a hozzáállás különbség, a norvégok arra akarnak emlékezni mennyire nagy hősök voltak, nem úgy mint mi, hogy forradalom leverésekről szól az összes nemzeti ünnepünk.)

Kép: Saját forrás
Böcsülettel körbesétáltuk a szigetkéket (nem volt választásunk, mert a hajó az érkezéstől szá
Kép: Saját forrás
mítva 45 perc vagy 1,5 óra múlva indult vissza...tehát a 45 perc semmire nem elég, így megpróbáltuk kitölteni a 1,5 órát). először körbejártuk a nagyobb szigetet, megnéztük az ágyűkat, az erőddel, aholis elkészült a kötelező vár/erőd/téglafal előtti háttalállósképmertazjó kollekció köveetkező darabja. Sőt annyira flow-ba kerültünk, nem bírtunk magunkkal és lett még egy eleme a kollekciónak, ahol a fjord és a tenger a háttér, tudom, ez csalás, de azért bocsánatos. Főleg, hogy mind a ketten éppen veszetten figyelünk és keressük Szlartibartfaszt aláírását..bár tudom, nem errefele a legbarokkosabb a partszakasz, de nyilván ez is az ő műve.

Kép: Saját forrás
Az erőd elég monumentális, és elég jól körbejárkálható. Érdekes módon nem vert ki afrász attól, hogy a szigeten körülbelül összesen a személyzettel együtt 4 ember volt, fújt a szél, de annyira, hogy a jégpáncélon csúsztunk hátrafele (mert ugyebár ahol nem 40 centis hó van, ott jégpáncél, és a szögestalpunkat a szállásunkon hagytunk mondván, ahhh az úgyse kell, elévgre turistahelyre megyünk...itt kúszott bele a szavunk járásába a "kedvenc" Volna, volna, volna gondolatok, de elütöttük egy "bárcsakittlenneaszögestapunk" mondattal)
Kerestünk a szigeteken kávézót, hisza  térkép mutatta, de a fenntebb említett négyembervanaszigetenösszesen jelenséggel és a kávézók bezárt állapotával felfeldeztünk némi összefüggést. Még szerencse, hogy mind a hárman diplomások vagyunk.  

Kép: Saját forrás
Kép: Saját forrás
Miután megoldottunk minden rejtélyt, körbesétáltunk mindent amit lehetett és belefért a 1,5 órába, felszálltunk a kishajóra és viszontagságos parkolással ugyan, de visszaérkeztünk a túlpartra. Alíz ajánlott egy kávézót, Galleri Café-t, ahova betértünk, és ettünk egy isteni répatortát egy fahéjas csokis cappucinoval. 

Ezzel méltón fejeződött be a délutánunk. Az estét nagyrészt fűtéssel és pihenéssel töltöttük, és hihetetlen módon ettem halat, tőkét. Vityó készítette el, oregánósan és kókuszzsíron, rizzsel. Ez a hal nem halízű :D


Kép: Saját forrás
Kép: Saját forrás


És igen, a szél fúj, baromira fúj.


Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!